Hideg reggel borzolta fel kedélyállapotomat, ahogy hajnali öt órakor lehúzván magamról a takarót kényszerítettem agyam a bootolásra. Mire felállt a rendszer én már a földön ültem műanyagzacskók és szigetelőszalagok között, ölemben a kamerával, amit be készülök vinni az egyik legkevésbé kameráknak való környezetbe.

A Holi-t ünnepelni jöttünk Mathura-ba, India északi tartományainak egyik legmeghatározóbb, de mindenképpen a világ legszínesebb fesztiválját. A lényeg szoros dióhéjban egy kétnapos ünnep, melynek első napja a tűz, másnapja a színek kavalkádja. Telihold előtti éjszakán mindenfelé csinos kis máglyákat raknak az emberek, majd a tűz körül összegyűlve az egész család reggelig együtt beszélget, nevetgél megemlékezve Holikáról, a gonosz lányról, akinek testét nem fogta a tűz, de mikor saját öccsét akarta felégetni a máglyán amire feült vele, Krishna megóvta a fiút és elhamvasztotta nővérét.

Reggel pedig kezdetét veszi a színek karneválja. Az emberek napokkal előtte felszerelkeznek mindenféle színes porokkal, festékekkel töltött vízipuskával, zsákszámra cipelik haza a szikrázó színeket, hogy Holika máglyájának leégése után a tavaszt és az isteni csodát ünnepelve adják át magukat a féktelen bulizásnak.

A tereken bandákba verődve vonulnak fiatalok idősek egyaránt, végiglátogatják egymást házról-házra illetve véletlenszerűen egymásnak rontanak az utcán bármerre, országszerte. Egy-egy összecsapás kívülről nézve egy festéküzem pokolgép segítségével való szerterepítésével hasonlatos. Rózsaszín-kék-zöld-sárga-piros-fehér felhők, hirtelen feltörő festékspriccek, irányzott vödörfröccsök, meglepő víziágyú hadmozdulatok, arcösszekenő vezércselek és egész testet beborító színömlenyek váltogatják egymást egész nap kora reggeltől kifulladásig.

Elfoglaltunk egy kellemes kis tetőt, megegyezvén a tulajjal, hogy megfigyelőállomásként használjuk a főtér képanyaggal való leképzéséhez. Szemben velünk Lord Krishna szülőhelye, Mathura falucska fő látványossága és egyben a hívők legfontosabb zarándokhelye. Nem lehetett okunk a panaszra, szép számban érkeztek a népek sorban, pár óra alatt igen komoly kis anyagot tudtunk forgatni az ünnepségről, de a hülye kis fejemmel megint többet akartam.

Bent akartam lenni közöttük, Holit akartam játszani és táncolni, elvegyülni és festegetni, valamint színes lenni én is. Ha kifordítva mindenki rózsaszín, akkor összefestve a magyar gyerek is indiainak tűnik. Hamar lent teremtem hát egy kis zenészbanda körül örjöngő tömeg közepén és amúgy bokázósan táncra perdültem a szívárványpompás csődület kicsattanó örömére. Peregtünk és forogtunk hosszan, majd hirtelen a templom felől egy idős, nagyszakállú guru lépett elém. Két kézzel megfogta arcomat, hosszan a szemembe nézett és egy pici biccentéssel és mosollyal kísért áldás után felkente arcomra az első réteg festéket. Ezután a tömegben elszabadult a pokol. Mindenfelől kaptam a színeket, hamar megteltek pórusaim, szám, orrom, fülem és úgy egyáltalán mindenem a rámhullott köszöntésekkel.

Természetesen a szállásunkon nem volt zuhany, így vagy tíz-tizenöt vödörnyi víz kellett hozzá, hogy valamelyest helyreálljon az aprólékos munkával évek alatt kiépített énképem, de végtére is sikerrel jártam. Megtisztítva a kamerákat kicsekkoltunk aranyos kis szállásunkról és kiügettünk a pályaudvarra, mert mielőbb Agrába akartunk érni. Tudnillik a Taj Mahal teliholdban a legszebb.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.