A Magyar Intézetben tett látogatásunk végleg megpecsételte sorsunkat, el kell hagyjuk Delhit. Lázár úr (az intézet igazgatója) és Ágnes asszony (a könyvtáros néni [szivecske]) ellátott minket minden hasznos információval, amiből egyenest kikerekedett, hogy a tavaszünnep megfigyelésére a legalkalmasabb hely Mathura és Virandhar. Ezen kicsiny városkák a fővárostól úgy 2-3 órányi vonatútra találhatóak, legismertebb szülöttük pediglen a hazánkban is jól ismert Lord Krishna.
Utolsó delhi óráinkban újfent összefutottunk a kijevi reptérről megismert Annával, aki ezúttal egy szintúgy bájos svejci kisasszonnyal -Flo-val- kiegészülvén tüntetett ki bennünket társaságával. Jólnevelt budai úrifiú módjára (Gábor veszprémi, én szexárdi vagyok) egy pofa sörrel kedveskedtünk a hölgyöknek, kik esti mese gyanánt tibeti kalandjaim megismerésével búcsúztatták velünk a jó öreg Új-Delhit. Ők másnap Agra felé vették az irányt, mi is a Taj Mahal otthona.
A másnapi kora reggel már a vártnál is gördülékenyebben rántott talpra minket, hisz előttünk lebegett a cél: délutánra Mathura-ba kell érjünk. Így is közel két órát bolyongtunk Pahar Ganj kofái között, hogy beszerezzünk mindenféle fontos holmit, amiket a helyszűke miatt otthon kényszerültünk hagyni, vagy egyszerűen csak itt jutott eszünkbe, hogy szükségünk van rá. Ámbár pajkos kis képalkotói vérünk szabotálta mindennemű vásárlási szándékunkat, egészen pontosan nulla mennyiségű fontos kis biszbaszt vásároltunk. Gábor közel 200 kockát csattintott el, jómagam egy órányi forgatott anyaggal értem a Main Bazaar utca végére a Új-Delhi pályaudvar főbejáratához.
Indiában vonatozni egészen kábító élmény. Jómagam közel 3 éve nem tudok betelni az élménnyel, ez olyasmi amit voltaképpen lehetetlen szavakkal leírni és amit nem ad vissza megközelítőleg sem a legmegkapóbb felvétel sem.
Az utazás a jegyvásárlás keserédes perceivel (negyedóráival igazándiból) kezdődik. Az útikönyvek hazudnak ugyanakkor. Azokban az van lefektetve -amit egyébként az indiaiak is mindig elmondanak a bátortalan utazónak-, hogy a jegyvásárlás egy fárasztó, nyomasztó és bonyolult procedúra, merthogy tudnod kell, hogy mikor melyik vonattal szeretnél utazni, pontosan tudnod kell a járatszámot a pontos indulási időpontot, meg egy valóban bonyolult papírost kell kitöltened, hogy egyáltalán szóba álljanak Veled a kasszánál. De a rendszer kijátszható. A fegyver a mosolygás.
Amikor úgy egy év folyamatos Indiában való tartózkodásom után először értem haza Magyarországra, a megérkezésem után még hetekig vastag örömvigyor kerekítette arcomat. De otthon szinte senki nem mosolygott vissza. Sokszor úgy éreztem egyenesen zavarom az embereket, ha rájuk mosolygok, pedig isten -kinek melyik- látja lelkem, hogy minden hátsó szándék, vagy akár csak kierőszakolt kapcsolatteremtési viszketegség nélkül mosolyogtam kivétel nélkül mindenkire. Indiában a mosolygás egy komplett beszélt nyelv minden áldásával vértezi fel az embert. A mosoly egy végtelenül őszinte dolog, amiből sokallta könnyebb olvasni, mint bármely könyvből, vagy bármily beszédes tekintetből. Az én módszerem szerint haladva, jelen utazásunkkor is egy apró izommozdulatból el tudjuk dönteni, hogy az éppen a kisgyermekfejnyi objektív kamerával ellentétes oldalán álló alanyunk zokon veszi e, hogy Őt örökítjük, vagy éppen örül neki.
És ugyanez a mosolyoffenzíva segít minket átverekedni magunkat a jegyvásárlás borzalmain. Játszi könnyedséggel beállunk a sok szálon futó sorba és apró -Indiában sorbaálláskor elengedhetetlen- pofátlankodó hadmozdulatokkal törünk előre a kasszásnénihez. Odaérkeztünkkor hatalmas -és voltaképp őszinte, hisz én imádom az indiai embereket- mosollyal szavaljuk neki úticélunkat és helyjegyigényünket. A módszer tökéletesen beválik, így szerencsésen elérjük a perceken belül induló Kerala Express-t.
A vonatozás maga egy mesefilm legizgalmasabb jelenetének valós időben végigélt történésfolyama. Mi -ahogy én mindig- a Sleeper Class-ra váltottunk jegyet. Ez a legalsóbb osztály a vonaton. Se légkondi, se helyes kis függönyök a lőrésnyi ablakokon. Helyette azonban temérdek telimosoly indiai ember, akiknek nagyon tetszik, hogy a magunkfajta gora (fehér ember hindiül) fickók is megosztják velük andalító zakaltolásukat Hindusztán térképén. Három fajta helylehetőségből lehet válogatni, mintha egy háromemeletes ágyon utazna az ember. A legfelső szint (ezen fiú numeró egyes választása és ajánlata minden alkalomra) a legkényelmesebb. Ez egy ágy úgy fejmagasságban, ami a jegyváltástól bérelt hely egész úton, így jóformán végig dögleni lehet. De persze ki is akarna tehénkedni amikor annyi izgalom pattog az ember körül. Először is a vonat telistele van emberekkel. India különböző államainak szülöttei Ők, így könnyen előfordul, hogy az ember jobb és bal fülébe egymástól teljesen különböző nyelvek foszlányai érnek el, kiszínezve az élményt a látottakon felül a hangok szédítő összetettségével. Malayalan, gujarati, bengoli, urdu, panjabi, marathi, hindi, hogy csak egy párat említsek.
Maga az expressz 52 (ötvenkettő) órán keresztül röpül északról délre, érintve az úton az összes nagyobb várost.
Mindeközben megállás nélkül cirkulálnak fel s alá a talpasbutikosok, kínálva mindent a kulcstartótól a tankönyvön át az esküvői ruháig. Mellettük fel-fel tűnnek a szerelvény hivatalos büfékocsijának futkosófiúi, akik rikkancs módjára bővítik az egyébként is zenei ritmust, tukmálva teát, kávét, ropogtatnivalókat, de még komplett menüket is. Egy ebéd a vonaton olyan 40 rúpia (kevesebb mint 200 fötö) körül elérhető, színvonalban bőven hozva egy átlagos kifőzde minőségét, sőt mi több, van amit én kifejezetten a vonaton szeretek fogyasztani.
Ámulván és bámulván, Gábor megállás nélkül kattogtat, élvezni, hogy a mosolymódszer működik, az én lelkem pedig békésen megpihen fáradt porhüvelyében, miközben az elsuhanó tájat figyelem a lencsén keresztül. A kamerát picit kikapcsolom és teljesen átadom magam Indiának. Szerelmes vagyok és végre újra együtt lehetünk.
De a sarkon már ott toporognak az újabb kalandok, közeledünk Krishna szülöfalujába és festékmámorban fogunk elegyedni a tavasszal.