Indiában a jegyvásárlás -mint említettem volt- nem egy egyszerű folyamat. Én személy szerint igazából sosem problémáztam rajta sokat, általában az indulás előtt egy órával szokásom megérkezni a pályaudvarra. “General ticket”-et szoktam váltani, aztán kíváncsian várom a történeseket.

Indiában mindig van hely még egy ember számára. Ezért lehet sokszorosan túltömött buszokat, riksákat és bármit látni széles e Bharatia-ban. Ahogy a vonat befut, meg kell rohamozni a legközelebbi TC-t (ti.: kalauzt) és az orra alá dugva a jegyet, megspékelve némi baksis-al (kenőpénz kájndof) az ember nagy valószínűséggel helyhez jut még a nem “Confirmed ticket”-tel is. Sajnálatra méltó módon ez esetünkben nem működött. A Delhi-Goa járaton indultunk Pune felé és hát a vonaton tényleg nem volt egy nagylevegőnyi hely sem. Kénytelen voltunk hát a földre telepedni, amivel nekem egyébiránt semmi bajom sincs. Kinyitom az ajtót, figyelem az elsuhanó tájat és minden állomásra megérkezve sütkérezem az indiai tömegek vidám üdvözlésében, ahogy a szembeperonról átbiccentgetnek.

Gábor már sokkal kevésbé volt elnéző szorult helyzetünkkel kapcsolatban. Ahogy sokfelé az utcák, a terek, a vonatok is koszosak és szeméttel borítottak, a padlón helyet foglalva pediglen mi is konkrétan a mocsokba telepedtünk le. De hát töltöttem én már soksok éjszakát a bombay-i nyomortelepen és csücsültem már eleget utcák porában ahhoz, hogy ne ijesszen meg egy kis vonatmocska. De igaz ami igaz, nem egy kellemes időtöltés, főleg nem az este közeledtével. Ahogy csendesedik el a kicsit több mint fél kilométer hosszú sihuhu, rajta a közel 8-10 ezer emberrel, a padló egyre inkább fókuszba kerül, mint ágy maga és akkor valóban erős embert igényel álomra hajtani a fejet.

Szerencsére itt van a legnagyobb biztonságban az ember, bármily visszásan is hangzzék ez. A padlón ugyanis a legszegényebb, általában a legalsóbb kasztból származó emberek utaznak. Nagyon kedves, becsületes, tiszességes emberek, akik egy-egy évben annyi pénzből élnek és tartják el családjaikat, amiket Magyarországon egy hétvégén elkölt a legvékonyabb pénztárcájú diák is a Balatonon. Ezek az emberek nem lopnak és nem hazudnak. Őszintén örülnek nekünk, tetszik nekik nagyon, hogy makogok némileg hindiül és bele-bele tudok kotyogni a marathi beszélgetésekbe. Megbeszéljük, hogy filmesek vagyunk, imádjuk Indiát -hatalmas mosoly és meghatott köszönetbiccentés- és nem sikerült helyjegyet váltanunk. Az sajnos nem opció, hogy bárkit felállítsunk a helyéről -pedig a kaller ajánlotta, hogy annyit tud segíteni-, úgyhogy most itt kucorgunk Pune-ig. Megkínálnak bidi-vel, közben új szavakat tanulok és újabb indiai barátaim lesznek. Ahogy pöfékeljük a büdös füstöt, lassan le-le csukódik a szemem, hátamat nekidöntöm a falnak és kicsit kitámasztom magam a táskámmal, hogy ne kelljen a földre hajtani a fejem.

Finom zakatolás ringat álomba, ahogy a vonatunk robog a Deccan-fennsík felé. A táskámban több milliónyi forintos felszerelés, övtáskámban minden értékem, zsebeimben minden pénzem, de egy pillanatig sem kell aggódnom, barátok között borul rám az álom leple, tudom, hogy semminek semmi baja nem lesz. A körülöttem lévő indiaiak pontosan tudni fogják ha gonosz ember kerülget minket és el fogják zavarni, érettünk ugyanúgy mint egymásért. India vigyáz rám, mindig is vigyázott, ezért nem kellett félnem soha, bármily elkeserítő volt a helyzetem. Merko pyar Hindustansi.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.