Pune-be érve már kicsi Mumbaiban éreztem magam. Hasonlatos utcácskák, forgalom, emberek és az indiai nagyvárosokra jellemző nyüzsi, fejlettség és folyamatos fejlődés követhető nyomon. Maga a város egy fennsíkon terül el a tengertől -Mumbaitól- úgy hat órányira vonattal. Ennek köszönhetően a klíma valamivel kellemesebb, mint a környéken bárhol és az emberek itt is fülig érő mosollyal végzik mindennapos kis dolgaikat. 

Mi a punei Film- és Televízió Intézet miatt érkeztünk Maharastra állam ezen részére, az Indiában lévő 2 állami filmiskola egyikébe. A kormányzati szinten támogatott intézmény három éves kurzusokban oktatja a filmipar leendő dolgozóit rendezői, operatőri, forgatókönyírói, díszlettervezői és újabban színészi szakokon. A tanulók európai de talán egész világnyi mércével mérten is irigylésre méltó körülmények között sajátíthatják el az álomgyárakban használatos fortélyokat. Hatalmas stúdiói, kamera- és lámpaparkjai, komoly mennyiségben rendelkezésre álló filmnyersanyag készletei, igéző zöldellő környezetbe csomagolva saját szállással, étteremmel, mozival és komplett utómunkafelszereltséggel állnak a hallgatók rendelkezésére.

Az egész hely kicsit egy diákéveimben vágyott és elképzelt hamisítatlan egyetemi campus benyomását kelti, ahogy belépvén a kapun a hatalamas fák között megbúvó épületek között bolyongunk. A területen található még úszómedence is, de a kedvencünk egy épített díszlet a park egy csendes sarkában, a tökéletes Szent Iván Éji álom-helyszín. Ősöreg fák belógó liánjain lehet hintázgatni, míg a közel focipályányi teknőben megfér egymás mellett a lelátó és a színpad egyaránt. Imádni való kis menedékhely, remek lehet ebbe a suliba járni.

Megbeszélvén az elképzeléseinket a rendezői kar vezetőjével a következő hét elejére kapunk időpontot egy interjúhoz úgyhogy lett hirtelen vagy négy napunk Pune-ban. Nekilátunk hát feltérképezni a helyet Osho-tól a Hard Rock Cafe-ig. Bugivugi, mangólasszi lesz, kremássan.

 

Indiában a jegyvásárlás -mint említettem volt- nem egy egyszerű folyamat. Én személy szerint igazából sosem problémáztam rajta sokat, általában az indulás előtt egy órával szokásom megérkezni a pályaudvarra. “General ticket”-et szoktam váltani, aztán kíváncsian várom a történeseket.

Indiában mindig van hely még egy ember számára. Ezért lehet sokszorosan túltömött buszokat, riksákat és bármit látni széles e Bharatia-ban. Ahogy a vonat befut, meg kell rohamozni a legközelebbi TC-t (ti.: kalauzt) és az orra alá dugva a jegyet, megspékelve némi baksis-al (kenőpénz kájndof) az ember nagy valószínűséggel helyhez jut még a nem “Confirmed ticket”-tel is. Sajnálatra méltó módon ez esetünkben nem működött. A Delhi-Goa járaton indultunk Pune felé és hát a vonaton tényleg nem volt egy nagylevegőnyi hely sem. Kénytelen voltunk hát a földre telepedni, amivel nekem egyébiránt semmi bajom sincs. Kinyitom az ajtót, figyelem az elsuhanó tájat és minden állomásra megérkezve sütkérezem az indiai tömegek vidám üdvözlésében, ahogy a szembeperonról átbiccentgetnek.

Gábor már sokkal kevésbé volt elnéző szorult helyzetünkkel kapcsolatban. Ahogy sokfelé az utcák, a terek, a vonatok is koszosak és szeméttel borítottak, a padlón helyet foglalva pediglen mi is konkrétan a mocsokba telepedtünk le. De hát töltöttem én már soksok éjszakát a bombay-i nyomortelepen és csücsültem már eleget utcák porában ahhoz, hogy ne ijesszen meg egy kis vonatmocska. De igaz ami igaz, nem egy kellemes időtöltés, főleg nem az este közeledtével. Ahogy csendesedik el a kicsit több mint fél kilométer hosszú sihuhu, rajta a közel 8-10 ezer emberrel, a padló egyre inkább fókuszba kerül, mint ágy maga és akkor valóban erős embert igényel álomra hajtani a fejet.

Szerencsére itt van a legnagyobb biztonságban az ember, bármily visszásan is hangzzék ez. A padlón ugyanis a legszegényebb, általában a legalsóbb kasztból származó emberek utaznak. Nagyon kedves, becsületes, tiszességes emberek, akik egy-egy évben annyi pénzből élnek és tartják el családjaikat, amiket Magyarországon egy hétvégén elkölt a legvékonyabb pénztárcájú diák is a Balatonon. Ezek az emberek nem lopnak és nem hazudnak. Őszintén örülnek nekünk, tetszik nekik nagyon, hogy makogok némileg hindiül és bele-bele tudok kotyogni a marathi beszélgetésekbe. Megbeszéljük, hogy filmesek vagyunk, imádjuk Indiát -hatalmas mosoly és meghatott köszönetbiccentés- és nem sikerült helyjegyet váltanunk. Az sajnos nem opció, hogy bárkit felállítsunk a helyéről -pedig a kaller ajánlotta, hogy annyit tud segíteni-, úgyhogy most itt kucorgunk Pune-ig. Megkínálnak bidi-vel, közben új szavakat tanulok és újabb indiai barátaim lesznek. Ahogy pöfékeljük a büdös füstöt, lassan le-le csukódik a szemem, hátamat nekidöntöm a falnak és kicsit kitámasztom magam a táskámmal, hogy ne kelljen a földre hajtani a fejem.

Finom zakatolás ringat álomba, ahogy a vonatunk robog a Deccan-fennsík felé. A táskámban több milliónyi forintos felszerelés, övtáskámban minden értékem, zsebeimben minden pénzem, de egy pillanatig sem kell aggódnom, barátok között borul rám az álom leple, tudom, hogy semminek semmi baja nem lesz. A körülöttem lévő indiaiak pontosan tudni fogják ha gonosz ember kerülget minket és el fogják zavarni, érettünk ugyanúgy mint egymásért. India vigyáz rám, mindig is vigyázott, ezért nem kellett félnem soha, bármily elkeserítő volt a helyzetem. Merko pyar Hindustansi.

 

fazekaspeti 2009.03.29. 15:46

Szerelemfalu

Agra igazi pofás kis turistaközpont Delhitől fél napnyi vonatozásra, legismertebb látnivalója a világ egyik csodájának is kikiáltott Taj Mahal, a szerelem kifejezésének talán legeszementebb, de mindenképpen leglátványosabb emelvénye. A legendák amik körüllengik már önmagunkban is komoly könyv- illetve filmtémák együtt és külön-külön is, meg is lettek énekelve többször, többféleképpen. De maga az épület lenyűgöző és megindító.

A város belső piac- és turistaközpontjában vettünk ki szobát a Saii Palace hotelben, minek is a tetőterasza egész pontosan az említett emelvényre biztosít kilátást. Így hát letáboroztunk az egyik asztalnál és hatalmas erőkkel nekiláttunk a Taj Mahal éjszakai látványának feldolgozásába. Egész éjjel ott ücsörögtünk, miközben a világ jelentékeny része megfordult az asztalunknál. Találkoztunk franciákkal, németekkel, angolokkal, dánokkal, koreaiakkal, japánokkal, amerikaiakkal, kanadaiakkal, dél-afrikaiakkal, kínaiakkal, hogy csak egy párat említsek a teljesség igénye nélkül. Voltaképpen ezt imádom a legjobban az utazgatásban. Amikor az ember igazán biztos benne, hogy a világ végén jár, mindig találkozik valakival aki ugyanezt hiszi magáról. És akkor olyan tapasztalatokkal, sztorikkal és ismeretségekkel lehet gazdagodni, amik minden drognál jobban kitágítják az ember tudatát.

Vannak haverjaim a világ körül, akikkel véletlenül futottam össze egészen lehetetlen helyeken ezen a planétán és a rövid együtt töltött idő igazi barátságot kovácsolt a magányos vándorlét röpke társasággal való színezéséből.

A naplemente és napfelkelte leforgatása után béreltünk egy riksát egész napra és körbejártuk a szerelem városát. A számomra unalmas -harmadszorra járok itt és elsőre is zavart kicsit a nyomasztóan sok turista- alap Agra-kör (Taj Mahal-Baby Taj-Red Fort) leróvása után elindultunk a üdülőktöl kevéssé terhelt részeire a másfél milliós városkának. A települést kettészelő folyó partján egyszer csak egy dhobi körvonalai rajzolódtak ki. Dhobinak hívják Indiában a közmosodákat, ahol is általában a folyó vizében -jobb esetben hatalmas teknőkben szállított tűzivízben- folyik a ruhatisztogatás, viszonylag egyszerű képlet alapján. A ruhák hatalmas bálákban érkeznek a környék felvevőhelyeiről, különválogattatnak színes és fehér halmokba, majd kisebb részegységekként hordóban forralt vízbe mártatnak, ahonnan a dhobiwala veszi kezelésbe őket.

A wala szócska az adott foglalkozást űző embert jelöli, így a dhobiwala a mosodás, de vannak riksawalák, cigarettwalák, taxiwalák és így tovább. A dhobiwala egyesével, vagy akár tucatjával összefogott ruhákat csapdos egy ferde kőlaphoz, befejezvén a mosás folyamatát. Utána az asszonyok teregetnek illetve vasalnak és végezvén a bicyclewala szórja szét a városban a mosott, kivasalt ruhákat. Egyes helyeken egy-egy ember elkészült mosásának a kis csomagjába virágokat tesznek a ruhadarabok közé, ezzel illatosítván a pakott.

Este újra a tetőn értük tetten magunkat újabb nemzetközi társaságban és megint majd' reggelig folyt a sztorizás Indiáról és a világ egyéb helyeről, ahol a társaság tagjai megfordultak. De a reggel már megint a pályaudvaron talált minket, Pune felé vesszük az irányt, de ezúttel a vonatozás nem ígérkezik túl mesésnek. Elfogyott minden helyjegy mire kiértünk az állomásra, így közel harminc órát fogunk a szerelvények padlóján tölteni. Meredek lesz.

fazekaspeti 2009.03.29. 15:42

Színadratta

Hideg reggel borzolta fel kedélyállapotomat, ahogy hajnali öt órakor lehúzván magamról a takarót kényszerítettem agyam a bootolásra. Mire felállt a rendszer én már a földön ültem műanyagzacskók és szigetelőszalagok között, ölemben a kamerával, amit be készülök vinni az egyik legkevésbé kameráknak való környezetbe.

A Holi-t ünnepelni jöttünk Mathura-ba, India északi tartományainak egyik legmeghatározóbb, de mindenképpen a világ legszínesebb fesztiválját. A lényeg szoros dióhéjban egy kétnapos ünnep, melynek első napja a tűz, másnapja a színek kavalkádja. Telihold előtti éjszakán mindenfelé csinos kis máglyákat raknak az emberek, majd a tűz körül összegyűlve az egész család reggelig együtt beszélget, nevetgél megemlékezve Holikáról, a gonosz lányról, akinek testét nem fogta a tűz, de mikor saját öccsét akarta felégetni a máglyán amire feült vele, Krishna megóvta a fiút és elhamvasztotta nővérét.

Reggel pedig kezdetét veszi a színek karneválja. Az emberek napokkal előtte felszerelkeznek mindenféle színes porokkal, festékekkel töltött vízipuskával, zsákszámra cipelik haza a szikrázó színeket, hogy Holika máglyájának leégése után a tavaszt és az isteni csodát ünnepelve adják át magukat a féktelen bulizásnak.

A tereken bandákba verődve vonulnak fiatalok idősek egyaránt, végiglátogatják egymást házról-házra illetve véletlenszerűen egymásnak rontanak az utcán bármerre, országszerte. Egy-egy összecsapás kívülről nézve egy festéküzem pokolgép segítségével való szerterepítésével hasonlatos. Rózsaszín-kék-zöld-sárga-piros-fehér felhők, hirtelen feltörő festékspriccek, irányzott vödörfröccsök, meglepő víziágyú hadmozdulatok, arcösszekenő vezércselek és egész testet beborító színömlenyek váltogatják egymást egész nap kora reggeltől kifulladásig.

Elfoglaltunk egy kellemes kis tetőt, megegyezvén a tulajjal, hogy megfigyelőállomásként használjuk a főtér képanyaggal való leképzéséhez. Szemben velünk Lord Krishna szülőhelye, Mathura falucska fő látványossága és egyben a hívők legfontosabb zarándokhelye. Nem lehetett okunk a panaszra, szép számban érkeztek a népek sorban, pár óra alatt igen komoly kis anyagot tudtunk forgatni az ünnepségről, de a hülye kis fejemmel megint többet akartam.

Bent akartam lenni közöttük, Holit akartam játszani és táncolni, elvegyülni és festegetni, valamint színes lenni én is. Ha kifordítva mindenki rózsaszín, akkor összefestve a magyar gyerek is indiainak tűnik. Hamar lent teremtem hát egy kis zenészbanda körül örjöngő tömeg közepén és amúgy bokázósan táncra perdültem a szívárványpompás csődület kicsattanó örömére. Peregtünk és forogtunk hosszan, majd hirtelen a templom felől egy idős, nagyszakállú guru lépett elém. Két kézzel megfogta arcomat, hosszan a szemembe nézett és egy pici biccentéssel és mosollyal kísért áldás után felkente arcomra az első réteg festéket. Ezután a tömegben elszabadult a pokol. Mindenfelől kaptam a színeket, hamar megteltek pórusaim, szám, orrom, fülem és úgy egyáltalán mindenem a rámhullott köszöntésekkel.

Természetesen a szállásunkon nem volt zuhany, így vagy tíz-tizenöt vödörnyi víz kellett hozzá, hogy valamelyest helyreálljon az aprólékos munkával évek alatt kiépített énképem, de végtére is sikerrel jártam. Megtisztítva a kamerákat kicsekkoltunk aranyos kis szállásunkról és kiügettünk a pályaudvarra, mert mielőbb Agrába akartunk érni. Tudnillik a Taj Mahal teliholdban a legszebb.

fazekaspeti 2009.03.24. 13:39

Pune képekben

fazekaspeti 2009.03.16. 06:52

Holifilm Intro

Zene: A.R. Rahman - Rang De Basanti

fazekaspeti 2009.03.15. 10:38

Feketefehér

fazekaspeti 2009.03.15. 10:31

Színes képek

fazekaspeti 2009.03.14. 08:54

Kis vonatozás?

Zene: Shankar/Ehsaan/Loy - Dhadak Dhadak

fazekaspeti 2009.03.13. 17:17

Este Mathuraban

fazekaspeti 2009.03.11. 13:58

Vonatos képek

fazekaspeti 2009.03.11. 13:37

Punjabi khanna

Zene: Udit Narayan - Pir Bhi Dil Hai Hindustani

fazekaspeti 2009.03.11. 12:56

Dhadak-dhadak

A Magyar Intézetben tett látogatásunk végleg megpecsételte sorsunkat, el kell hagyjuk Delhit. Lázár úr (az intézet igazgatója) és Ágnes asszony (a könyvtáros néni [szivecske]) ellátott minket minden hasznos információval, amiből egyenest kikerekedett, hogy a tavaszünnep megfigyelésére a legalkalmasabb hely Mathura és Virandhar. Ezen kicsiny városkák a fővárostól úgy 2-3 órányi vonatútra találhatóak, legismertebb szülöttük pediglen a hazánkban is jól ismert Lord Krishna.

Utolsó delhi óráinkban újfent összefutottunk a kijevi reptérről megismert Annával, aki ezúttal egy szintúgy bájos svejci kisasszonnyal -Flo-val- kiegészülvén tüntetett ki bennünket társaságával. Jólnevelt budai úrifiú módjára (Gábor veszprémi, én szexárdi vagyok) egy pofa sörrel kedveskedtünk a hölgyöknek, kik esti mese gyanánt tibeti kalandjaim megismerésével búcsúztatták velünk a jó öreg Új-Delhit. Ők másnap Agra felé vették az irányt, mi is a Taj Mahal otthona.
 
A másnapi kora reggel már a vártnál is gördülékenyebben rántott talpra minket, hisz előttünk lebegett a cél: délutánra Mathura-ba kell érjünk. Így is közel két órát bolyongtunk Pahar Ganj kofái között, hogy beszerezzünk mindenféle fontos holmit, amiket a helyszűke miatt otthon kényszerültünk hagyni, vagy egyszerűen csak itt jutott eszünkbe, hogy szükségünk van rá. Ámbár pajkos kis képalkotói vérünk szabotálta mindennemű vásárlási szándékunkat, egészen pontosan nulla mennyiségű fontos kis biszbaszt vásároltunk. Gábor közel 200 kockát csattintott el, jómagam egy órányi forgatott anyaggal értem a Main Bazaar utca végére a Új-Delhi pályaudvar főbejáratához.
 
Indiában vonatozni egészen kábító élmény. Jómagam közel 3 éve nem tudok betelni az élménnyel, ez olyasmi amit voltaképpen lehetetlen szavakkal leírni és amit nem ad vissza megközelítőleg sem a legmegkapóbb felvétel sem.
Az utazás a jegyvásárlás keserédes perceivel (negyedóráival igazándiból) kezdődik. Az útikönyvek hazudnak ugyanakkor. Azokban az van lefektetve -amit egyébként az indiaiak is mindig elmondanak a bátortalan utazónak-, hogy a jegyvásárlás egy fárasztó, nyomasztó és bonyolult procedúra, merthogy tudnod kell, hogy mikor melyik vonattal szeretnél utazni, pontosan tudnod kell a járatszámot a pontos indulási időpontot, meg egy valóban bonyolult papírost kell kitöltened, hogy egyáltalán szóba álljanak Veled a kasszánál. De a rendszer kijátszható. A fegyver a mosolygás.
 
Amikor úgy egy év folyamatos Indiában való tartózkodásom után először értem haza Magyarországra, a megérkezésem után még hetekig vastag örömvigyor kerekítette arcomat. De otthon szinte senki nem mosolygott vissza. Sokszor úgy éreztem egyenesen zavarom az embereket, ha rájuk mosolygok, pedig isten -kinek melyik- látja lelkem, hogy minden hátsó szándék, vagy akár csak kierőszakolt kapcsolatteremtési viszketegség nélkül mosolyogtam kivétel nélkül mindenkire. Indiában a mosolygás egy komplett beszélt nyelv minden áldásával vértezi fel az embert. A mosoly egy végtelenül őszinte dolog, amiből sokallta könnyebb olvasni, mint bármely könyvből, vagy bármily beszédes tekintetből. Az én módszerem szerint haladva, jelen utazásunkkor is egy apró izommozdulatból el tudjuk dönteni, hogy az éppen a kisgyermekfejnyi objektív kamerával ellentétes oldalán álló alanyunk zokon veszi e, hogy Őt örökítjük, vagy éppen örül neki.
 
És ugyanez a mosolyoffenzíva segít minket átverekedni magunkat a jegyvásárlás borzalmain. Játszi könnyedséggel beállunk a sok szálon futó sorba és apró -Indiában sorbaálláskor elengedhetetlen- pofátlankodó hadmozdulatokkal törünk előre a kasszásnénihez. Odaérkeztünkkor hatalmas -és voltaképp őszinte, hisz én imádom az indiai embereket- mosollyal szavaljuk neki úticélunkat és helyjegyigényünket. A módszer tökéletesen beválik, így szerencsésen elérjük a perceken belül induló Kerala Express-t.
 
 
A vonatozás maga egy mesefilm legizgalmasabb jelenetének valós időben végigélt történésfolyama. Mi -ahogy én mindig- a Sleeper Class-ra váltottunk jegyet. Ez a legalsóbb osztály a vonaton. Se légkondi, se helyes kis függönyök a lőrésnyi ablakokon. Helyette azonban temérdek telimosoly indiai ember, akiknek nagyon tetszik, hogy a magunkfajta gora (fehér ember hindiül) fickók is megosztják velük andalító zakaltolásukat Hindusztán térképén. Három fajta helylehetőségből lehet válogatni, mintha egy háromemeletes ágyon utazna az ember. A legfelső szint (ezen fiú numeró egyes választása és ajánlata minden alkalomra) a legkényelmesebb. Ez egy ágy úgy fejmagasságban, ami a jegyváltástól bérelt hely egész úton, így jóformán végig dögleni lehet. De persze ki is akarna tehénkedni amikor annyi izgalom pattog az ember körül. Először is a vonat telistele van emberekkel. India különböző államainak szülöttei Ők, így könnyen előfordul, hogy az ember jobb és bal fülébe egymástól teljesen különböző nyelvek foszlányai érnek el, kiszínezve az élményt a látottakon felül a hangok szédítő összetettségével. Malayalan, gujarati, bengoli, urdu, panjabi, marathi, hindi, hogy csak egy párat említsek.
Maga az expressz 52 (ötvenkettő) órán keresztül röpül északról délre, érintve az úton az összes nagyobb várost.
 
Mindeközben megállás nélkül cirkulálnak fel s alá a talpasbutikosok, kínálva mindent a kulcstartótól a tankönyvön át az esküvői ruháig. Mellettük fel-fel tűnnek a szerelvény hivatalos büfékocsijának futkosófiúi, akik rikkancs módjára bővítik az egyébként is zenei ritmust, tukmálva teát, kávét, ropogtatnivalókat, de még komplett menüket is. Egy ebéd a vonaton olyan 40 rúpia (kevesebb mint 200 fötö) körül elérhető, színvonalban bőven hozva egy átlagos kifőzde minőségét, sőt mi több, van amit én kifejezetten a vonaton szeretek fogyasztani.
 
Ámulván és bámulván, Gábor megállás nélkül kattogtat, élvezni, hogy a mosolymódszer működik, az én lelkem pedig békésen megpihen fáradt porhüvelyében, miközben az elsuhanó tájat figyelem a lencsén keresztül. A kamerát picit kikapcsolom és teljesen átadom magam Indiának. Szerelmes vagyok és végre újra együtt lehetünk.
 
De a sarkon már ott toporognak az újabb kalandok, közeledünk Krishna szülöfalujába és festékmámorban fogunk elegyedni a tavasszal.

fazekaspeti 2009.03.10. 05:15

Pahar Ganj

A fejem felett folyamatosan kerepelő ventillátor számomra kellemes duruzsolás, Gábornak inkább zavaró tényező volt, de közel nyolc órát így is ájultan tudtunk aludni. Első reggelünkön hamar beleszédültünk a delhi szagba, de rendületlen elszántsággal vetettük magunkat Pahar Ganj sokasságába.

Pahar Ganj Delhi piac és turistanegyede. Ezen kerület olvasztja magába a Delhi vasútállomást, a Main Bazaar utcát, tucatnyi hotelt és guest house-t, végeláthatatlan piacsorokat, hosszú keskeny kis csapásokkal kavarogván kilométereken át a főváros szívében. Ha Delhibe érkezel csóró turistaként, itt a helyed. Olcsó szállás, olcsó kaja és filléres ajándékvásárlási lehetőségek tobzódnak a szokottnál is sokkal sűrűbb elrendezésben.
 
Mi egy eldugott kis mellékutca háromemeletes foghíjtelek-szállójában vettünk ki szobát, egy éjszakára 700 rúpiáért (az úgy 3500 HUF). Ez átlagos árnak mondható egy delhi kétágyas szobáért, de azért ennél sokkal olcsóbban is el lehet helyezkedni, ha az ember maga mögött hagyja a nagyvárosokat. Ezért az árért errefelé egy ablaktalan szobát kap az ember, felszereltség gyanánt ventillátorral, fürdőszobával, és néha televíziós készülékkel. Bár teljes őszinteséggel szólván én amennyire lehet ignorálom a tévét a környezetemben, Indiában néha belelesek, főleg, hogy mi a kotta a bollywoodi sztárvilágban. Bezony, ezen fiacska teljes mellszélességgel kiáll az indiai filmsztárlányok dicsőitése mellett s mint jelesült rajongó, igyekszik figyelemmel kísérni a fontosnál fontosabb celebeseményeket. Ki tudja ugye mikor derül ki Deepika Padukone-ről, vagy Priyanka Chopra-ról, hogy a magamfajta jóképű fehér fiúk vonzzák... kacsintófejecske
 
Bár igazándiból jelen állapotomban inkább rőtvörösnek, semmint fehérnek mondanám magam. Persze sose értettem ezt a “fehér” kifejezést. A google háttere, na az fehér. Nekem egyetlen ismerősöm se fehér, semelyik országban, bármennyire is nagyra vannak fehérségükkel a fehér seggek. Hagyjuk is.
Én ugyanis veres vagyok, tisztelettel. Dél körüli indulásunk a város parkjába szépen felperzselte arc és vállbőrömet, annak rendje és módja szerint. Vittünk ugyan naptejet (naptejet! az milyen? két napja még a fogam vacog a hatosvilin, mostmeg naptej kell, pazar), de sajna az egészséges téli pesti fakóságom oly mohósággal szívta be a tündöklő sugarakat, hogy voltaképp ríltájm követhető volt a leégés.
De megérte ám, kell egy kis pirongás, egyszerűbb úgy doksifilmet gyártani, ha kedves kis turistafiúcskáknak látszunk; nehéztüzérségi felszereléssel.
 
Körbepillantottunk pár tipikus kisutas gócponton, láttunk emlékműveket, kirakodó vásárokat, mindent mi üdülőnek ingere. Bár nekünk semmi ingerenciánk nem mutatkozott a milliónyi minket megelőző vándor lábnyomát tovább mélyíteni. Tervünk szerint haladunk, filmeket forgatunk. Kicsiny szerencsével ugyebár.


fazekaspeti 2009.03.10. 05:04

Delhi lajv

Zene: Sukwinder Singh - Pagdi Sambhal Jatta

Zene: Shaan & Kailash Kher: Chand Sifaris (Fanaa)

A kijevi tranzitállomás mármár ismerősként köszöntött. Hála az ukrán légitársaság hippibarát viteldíjainak, ezúttal is rajtuk keresztül repülök imádott Indiámba. Az indulás előtti este (jó szokásomhoz híven még teljesen összepakolatlanul) rápillantottam a delhi időjárásjelentésre és megelégedett huncutsággal röptettem messze táskámtól a melegpulcsit. Majd maga a táska is ugyanilyen ívet leírva pihent meg a sarokban.

Ezúttal tudnillik az eszközpark folyamatos mobilitásán fekszik a hangsúly, ami maga közel testsúlyom felét teszi ki. Így sajnos az olyan luxuscikkek mint váltásalsó, zokni, pulóver, vagy teszem azt neszeszer sajnos nem kalandozhat velem indusföldön. A kameraállvány szűkös kis réseibe beletologattam a tisztasági csomagomból robbantott arckenőcsöt és hajzselét (nemcsak, hogy hiú még hülye is ez a fiú...) és egy-két, a kameratáskába már be nem passzítható apróságot.

A reptéren találkoztam kedves barátommal, egyben jelen kalandom megosztójával, a hazai fotózás legpengébb mesterlövészével, Gáborral. Engem megint anyukám perdített ki a röptérre (akinek küldök nagy szívecskéket is egyúttal), neki viszont 2 (kettes darab) csinike volt a gardedámja, ami kicsit bosszantott, de hát fotósnak lenni csajozosabb, mint rendezőnek. Egy bizonyos szintig legalábbis... Muha.

És igen-igen én most rendező-operatőrként érkezem szerelmetes Indiámba, kisztihánd. Három dokumentumfilmet iparkodom elkészíteni kicsit több mint egy hónap alatt,három teljesen különböző témában, három eltérő szegletében rajongott csodaországomnak. Igyekszem eljutni turisták által kevéssé ismert helyszínekre és bemutatni ezen csodálatos világ apró kis rétegei közül néhányat, remélhetőleg mindnyájunk okulására.

Említett hely- és súlytakarékossági elvek mellett a kijevi átszállás hátborzongatóra sikeredett. Közel nulla fokban kilépni a hers ukrán éterbe, azonnal lepofozta arcomról az utazás örömvigyorát. Szerencsére a tranzitbuszban összefutottunk egy csupamosoly magyar kishölggyel Anna személyében, kinek érdeklődő szemcsillogásai feltüzelték fagyos kedvemet. De Kijev száksz (ti.: szívás) télen, én mondom. És persze a gépünk is késett jó két órát a kiváló légköri viszonyoknak köszönhetően, így még a vártnál is további időzésem örökre beleégette elmémbe a meleg holmik rendelkezésre állásának biztosítását.

De Delhi nem okozott csalódást. Delhi remek. Delhiben meleg van, Delhiben az élet szép. Hajnalni szállásfoglalásunk után tragikus hirtelenséggel zuhantunk álomba, hogy már rögvest felkeléskor bele tudjunk vágni rengeteg kalandot és tapasztalatot ígérő filmes odüsszeiánkba.

Izgi lesz, szavamra.

süti beállítások módosítása